Bárkiben joggal merülhet föl a kérdés, hogy amikor Aleppóban szír népirtás zajlik, melyet maga a szír államfő, Bassár el-Aszad vezényel le a szövetséges orosz légierő feltétlen együttműködésével, a világ bambán bámuló, tétlen cinkossága mellett; vagy amikor az amerikai elnökválasztási kampány utolsó hónapjában, mikor egyre-másra hullanak ki a múlt megfeketéllett csontvázai a szekrényekből, és az elnökjelöltek naponta dobják le a kommunikációs atombombákat a vetélytársra és annak táborára, hogyan jut eszembe az idén december 4-én esedékes olasz népszavazásról írni. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy napjaink Szíriájában a XX. század egyik legförtelmesebb katasztrófája ismétlődik meg, amely egészen biztosan eltart addig - de inkább tovább -, míg az új amerikai elnök be nem fészkel a Fehér Házba. Többen is jelezték felém, hogy szívesen olvasnának a témákban egy-egy bejegyzést. Szerencsére azonban azt, hogy erről a két ügyről sokat kell írni, nálam arra sokkal képzettebb emberek is tudják; nekem pedig, attól félek, még lesz időm reflektálni mindkét problémára.
Az olasz népszavazás viszont szintén történelmi jelentőségű lehet. Mivel nem találtam olyan magyar nyelvű írást, amely részletesen elmagyarázná, hogy milyen következményekkel jár, ha a Matteo Renzi miniszterelnök által beterjesztett alkotmányos reformot jóváhagyja a népszuverén, a téma éppen ideálisnak bizonyul arra, hogy bekerüljön a blogon tárgyalt problémák közé. A javaslat jóváhagyása esetén, ígéri a miniszterelnök, Olaszország Európa legstabilabb országa lesz; ez pedig alighanem jól cseng az olasz fülekben, hiszen 1946 óta egyetlen olasz kormány se élte meg négyéves ciklusának a végét.
