A törökországi puccs lehetséges okai

A törökországi puccskísérletről már a legtöbb, önmagára valamit is adó médium tudósított Európában. Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy a puccsisták motivációja meglehetősen alultárgyalt téma a sajtóban; olyan, mintha magától értetődőnek feltételeznénk, hogy a hadsereg valamennyi tagja alapvetően magának akarja a hatalmat, és csak az alkalmasnak tűnő pillanatra vár, hogy nyílt színre lépjen az érdekei érvényesítéséért; vagy mintha a média hallgatólagosan elismerné, hogy valójában nem "igazi" puccsról volt szó. Ebben a bejegyzésben ezért az események felvázolásával nem is foglalkozom. A továbbiakban a puccskísérlet okairól, lehetőségeiről és az Unió és Törökország viszonyára gyakorolt hatásáról szeretnék írni. Egy kis történelmi áttekintéssel kezdem, mert a modern és szekuláris nemzetállami struktúrájú Törökországban megkísérelt puccs nehezen érthető meg az Oszmán Birodalomból a Török Köztársaságba vezető folyamatokra való rálátás nélkül.

 

Birodalomból nemzetállamba

Törökország sok tekintetben egyedülálló ország. Földrajzilag a kontinentális Európa, a mindig megkülönböztetett Közel-Kelet, illetve Nyugat-Ázsia között fekszik. Nem volt gyarmati terület, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan a közel-keleti országok legtöbbje; az ország mai területe a középkor óta birodalmi központ volt. Nem egy arab népcsoport, hanem türkök lakják; az országban nem arabul, hanem törökül beszélnek, és a latin ábécét használják.

Az egyik, számunkra legfontosabb különbség Törökország és számos közel-keleti államok között, hogy az ország Mustafa Kemal Atatürk reformjai, azaz az első világháborút követően szekuláris állam. Ez azt jelenti, hogy az állam és az egyház a legfelsőbb, alkotmányos szinten el van választva egymástól; az állam minden vallás gyakorlását engedélyezi (bizonyos alapjogok által meghatározott kereten belül), az összes ilyen vallást egyenlőnek tekinti, továbbá nem részesíti előnyben a vallásosságot a nem-vallásossággal szemben (vagy fordítva). Ezek a szabadság, az egyenlőség és a semlegesség elvei, melyek együttes fennállásakor szekuláris államról beszélhetünk. Ezzel a jogrendszerrel Törökország nem áll egyedül a régióban, de mindenesetre első volt a struktúra kialakításában, amelynek mára hagyománya is van. 

A másik fontos különbség, amely azonban sokkal kevésbé írható le olyan analitikus pontossággal, mint a szekularizmus, az a török nemzetállami jelleg. A terület fölött jogi és politikai főséget gyakorló (többé-kevésbé szuverén) entitás ugyanis Oszmán Birodalomként lépett be az első világháborúba, de Török Köztársaságként lépett ki onnan. A központi hatalmak szövetségeseként elméletileg vesztes állam azonban megerősödött az alkotmányjogi változások hatására; a háború végét követő politikai felfordulásban hatalomra kerülő Mustafa Kemal sikeresen vezette be a modern nemzetállamra jellemző reformokat (pl. joguralom, szekuláris demokrácia), melyeket eredményes területpolitikájával tett elfogadhatóvá. A világháborút Törökország számára lezáró béke (Sèvres-i béke, 1920) ugyanis óriási területeket csatolt le az egykori birodalomról, melyeknek egy részét Mustafa Kemal visszafoglalta, sőt, az önkényes változtatásokat a nemzetek közösségével is elfogadtatta.

 

A Közel-Kelet 1914-ben és 1922-ben 

 

 A sèvres-i béke (1920) alapján megrajzolt országhatárok

Az ország a század elején kialakította modern nemzetállami jellegzetességeit, melyek ma is megkülönböztetik a jellemzően külső hatalmak által meghatározott államokból álló, vallási feszültségektől fűtött régióban. A létrejövő török identitás ezért (illetve a fent felsorolt egyéb jellemzők - etnikum, nyelv, ábécé) eltér a szomszédos, a század első felében még gyarmati területnek számító közel-keleti országok identitásához képest.

 

A puccs lehetséges okai

Fontosnak tartom a puccskísérlet okait is tisztázni, vagy legalábbis megpróbálni rávilágítani azokra a faktorokra, melyek beindíthatták a szervezkedést. Ahogyan Bíró-Nagy András, a Policy Solutions elemzője is felhívta rá a figyelmet (a vele készült interjú ezen a linken érhető el, a következő intervallumban: 19:20-25:45), koránt sem egyértelmű, miért lép fel valaki az aktuális establishment ellen fegyveres erőkkel.

Rövidebb keresgélés után egyetlen (vélemény)cikket találtam, mely kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozik. A cikk négy fő okot sorol fel mint a hadsereg potenciális motivációja:

  1. az országban hagyományosan a hadsereg garantálja az állam szekularitását, melyet Erdogan iszlamista kormánya egyre inkább megkérdőjelezett, a kemali alapelvek a hatóságok működése miatt veszélybe kerültek;
  2. a kormány nem veszi figyelembe a társadalom követeléseit, mint ahogyan az a 2013-as tüntetések során egyértelműen kiderült;
  3. Erdogan polgárháborús helyzetet hozott létre török Kurdisztánban az etnikai feszültségek felszításával és a békés párbeszédért eddig megtett erőfeszítések megtörésével;
  4. Erdogan leépítette az ország összes nagyobb régiós és globális szövetségessel (Egyiptomból elűzték a török pártfogolt Muhammad Morszit; Németország parlamentje elismerte az örmény népirtást; az EU-hoz való csatlakozás egyre messzebbre kerül; az USA-val a kurdok miatt romlott meg a viszonya; az orosz kapcsolatokat pedig az orosz gép lelövése tette hűvösre).

Röviden, a kormány nem a szekuláris nemzetállami alapelvek szerint kormányoz.

Fontos észben tartani, hogy több elmélet is született arról, hogy a kormány önpuccsot hajtott végre, vagy legalábbis számított rá, hogy puccsot fognak végrehajtani ellene, és nem tett különösebb erőfeszítést azért, hogy ezt megakadályozza, mert a puccskísérlet ténye különleges jogosítványokkal ruházza fel. Ezekről az elméletekről most nincs lehetőségem itt írni (elsősorban ideiglenes technikai okok miatt), de szerintem ezek fontos elképzelések, melyeket egyelőre se megerősíteni, se cáfolni nem tudunk. Az mindenesetre elég elgondolkodtatónak tűnik, hogy a sajtó ilyen kevéssé problematizálja a hadsereg motivációját; azt a benyomást alakítja ki, hogy az önpuccs elképzelése legalábbis legitim fölvetés.

 

Törökország és az EU viszonya

Törökország az elmúlt napokban rendkívüli állapotot jelentett be, továbbá felfüggesztette az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Amint azt egy korábbi bejegyzéseben már összefoglaltam, hogy Giorgio Agamben szerint a szuverén, ami napjainkban jellemzően a modern nemzetállam kormányát jelenti, a rendkívüli állapotokkal igyekszik fenntartani és kiterjeszteni a hatalmát. Ebből az következik, hogy mindent, ami erre megfelelő hivatkozási alapnak tűnik, igyekszik megragadni, illetve saját maga is generálja ezeket a lehetőségeket. Ezzel a szemüveggel nézve mi sem tűnik logikusabbnak, mint hogy az egyes államok időnként például önpuccsokat kíséreljenek meg (ami persze merő színjáték), hogy aztán, a puccsra hivatkozva, megerősíthessék a hatalmukat.

A török kormány valódi intézkedései (tömeges letartóztatások - akiknek többezres listája feltűnően korán, már másnap elkészült; kirúgások a közszférában, stb.) mellett különösen fontosnak tűnik, hogy felfüggesztette az Emberi Jogok Európai Egyezményének betartását - egy olyan egyezményét, amely elvileg minden emberre (nem állampolgárra, hanem emberi lényre) vonatkozik (az azt elfogadó államban), az emberek előéletétől függetlenül. Az emberi jogokat szavatoló nemzetközi intézményeknek viszont csak addig van hatálya, amíg van, aki betartja azokat (erről Hannah Arendtre hivatkozva már írtam). Ha Törökország bevezeti  halálbüntetést (ahogyan azt tervezi), megkínozza az őrizetbe vett embereket (ahogyan azt Amnesty International szerint az jelenleg is teszi), vagy egyszerűen kilép a jogállamiság medréből (amire már többen felhívták a figyelmet, elsősorban a szabad véleménynyilvánításhoz való jog kapcsán), saját kerékkötője lesz EU-s csatlakozásának.