Talán furcsa ötlet a Dél-kínai-tengeren zajló politikai-gazdasági feszültségről írni, miközben Törökországban éppen katonai puccskísérlet (vagy talán már annak megtorlása) zajlik. Azonban szerintem egyrészt a magyar újságírás ezúttal viszonylag nagy felületet biztosít az ügynek (és az eredeti elképzelésem szerint elsősorban olyan témákról írok ebben a blogban, amelyekről a magyar média nem, vagy csak alig tudósít), másrészt a Dél-kínai-tengeren zajló folyamatok világpolitikai jelentősége nem marad el a törökországi folyamatoké mögött, mert hasonlóan regionális hatalmi átrendeződésre adhat lehetőséget.

Gyakorlati relevanciája mellett a téma elméleti jelentőségére is szeretnék rávilágítani azzal, hogy fölajánlok egy értelmezési keretet a Dél-kínai-tengeren történő hatalomgyakorlás dinamikájához. Ehhez Giorgio Agamben, egyik kedvenc – egyébként ma is élő – politikai filozófusom elméletét fogom bemutatni, olyan röviden és egyszerűen, ahogyan csak tudom. Ez az elmélet a legteljesebben talán a Homo sacer: Il potere sovrano e la vita nuda (ez magyarul nagyjából ennyit tesz: Homo sacer: A szuverén hatalom és a puszta élet) című könyvében van kifejtve, mely számos társadalomtudományban (elsősorban politológusok, filozófusok és nemzetközi tanulmányok szakértői által) kimagaslóan gyakran hivatkozott könyv, magyar fordításban azonban még nem jelent meg.

Agamben szerint a szuverenitás a jog és az élet fogalmának kétirányú, egymást kölcsönösen feltételező kapcsolatán nyugszik. A meglehetősen szofisztikált gondolatmenetet úgy lehetne hétköznapi nyelvre lefordítani, hogy a hatalmon lévő (a szuverén) előbb-utóbb úgyis megtalálja a módját annak, hogy az akaratát érvényesítse. Az elmélet rendkívülisége, mint szerintem a legtöbb esetben, leginkább az érvelésében van, és nem annyira a végkövetkeztetéseiben.

Thomas Hobbes könyvének, a Leviatánnak (1651) a címoldala

Agamben Thomas Hobbesnak (XVI–XVII. században élt angol filozófus, akinek gondolatai az egész nyugati politikai filozófiát meghatározták) a természeti állapotról szóló elképzelését alapul véve azt állítja, hogy az embereknek szüksége van a jogra, ugyanis valamilyen szavatolt rend nélkül, a tapasztalat szerint, egyszerűen képtelenek békében együtt élni. A jog, a mögötte álló megtorló hatalom segítségével, képes szabályozni az emberi élet valamennyi aspektusát, megteremtve így a társadalmi együttműködés és a boldogság lehetőségét. Azonban, érvel Agamben Carl Schmittre (XIX–XX. században élt német jogász és politikafilozófus, kinek politikai tevékenysége és ideológiája rendkívül vitatott, mindazonáltal jog- és politikafilozófiai gondolatai valóban eredetiek) hivatkozva, a jognak is szüksége van az életre, pontosabban az életre jellemző szabályosságokra. Ez azt jelenti, hogy a káoszra (amely itt azt az állapotot jelöli, amelyben sosem tudhatjuk, mi, mikor, hol és hogyan fog megtörténni) nem lehet törvényt szabni, azaz a jogrendnek csak akkor van értelme, akkor alkalmazható, ha az, amire vonatkozik, rendszeresen jelen van a társadalomban, azaz megismétli önmagát (pl. az emberek házasodnak, lopnak, háborúznak, ki- és bevándorolnak egy országba). Ilyen értelemben, ha az emberek (dacolva az eddigi tapasztalattal) egyszer csak elkezdenének békében élni, és jellemzően letennének azoknak a szokásoknak és normáknak a követéséről, melyek eladdig meghatározták a mindennapjaikat, az aktuális jogrend elvesztené legitimitását. Így, röviden, az életnek szüksége van a jogra, hogy béke és rend uralkodjon, a jognak pedig az életre, hogy értelme és legitim alapja legyen. A szuverén az, aki ennek a két fogalomnak a kapcsolatát határozza meg, azaz eldönti, mely életbeli szabályosságokat von szabályozás alá, és melyeket hagy azon kívül; tulajdonképpen azt határozza meg, hogy a hatalma mire terjed ki. Ez talán egy kicsit máris aggasztónak hangzik.[1]

Agamben, a fenti logikai alapvetések felvázolása után arra mutat rá, hogy az a jogrend, amely a nemzetállamokra jellemző, vagyis amely a nemzet fogalmán és a területiség elvén nyugszik, abban érdekelt, hogy fenntartsa az őt alkotó nemzetet és területiséget – különben értelmét és legitimitását veszítené. Ezek az alapok azonban az első világháború óta látványosan recsegnek-ropognak, ugyanis ekkor derült ki először egyértelműen és látványosan, hogy mind a „nemzet”, mind pedig a „terület” nem más, mint jogi (azaz végső soron emberi) döntés eredménye, és nem pedig a történelem sérthetetlen, végső és örök, legfejlettebb terméke, ahogyan azt korábban sokan feltételezték. (Erről a témáról ebben a bejegyzésben írtam bővebben; egyébként ennek a problémának a megértéséhez elég a trianoni döntésre és annak magyar fogadtatására gondolni.) Agamben érvelését azzal koronázza meg, hogy bemutatja, hogy a XX. század során a szuverén milyen kétségbeesetten igyekezett megteremteni azokat az életbeli szabályosságokat, amelyekre aztán a jogot, azaz saját döntését alkalmazhatta (ennek a folyamatnak legeklatánsabb példáját Agamben szerint az 1935-ös nürnbergi törvények, illetve a haláltáborokban történtek – gyakorlatilag e törvények érvényesítése – alkotják). A jog, ilyen értelemben, életre hívja saját kategóriáit és szabályosságait (ki állampolgár és ki nem az – ez a számunkra már teljesen adaptált fogalom valójában absztrakció, a természetben nem létező kategória), melyekre aztán alkalmazhatóvá, és ezáltal legitimmé válik. Ebben a helyzetben a jog által kreált (pl. állampolgár és idegen) és az élettel velejáró szabályosságok (születés és halálozás) teljesen összekeverednek, és egymástól megkülönböztethetetlenek lesznek.

A nürnbergi törvények (1935) rasszi osztályozó táblázata a németről, a zsidóról (akinek három vagy négy nagyszülője zsidó) és a keverékről (Mischlinge; akinek egy vagy két nagyszülője zsidó). A vélt rasszi különbségek alapján a törvény jogi megkülönböztetést tett az állampolgárok között

Azért foglaltam össze röviden Agamben elméletének az alapjait, mert szerintem ezzel az elméleti kerettel válik pontosan érthetővé, hogy Kínának a Dél-kínai-tengeren zajló „területépítési” politikája hogyan is erősíti meg önnön szuverenitásának alapjait, elősegítve hosszú távú világpolitikai törekvéseit (erről lásd az előző bejegyzés 8. és 9. pontját). Ezek az aktuális folyamatok (a fentiekből következően) bepillantást engednek abba is, gyakorlatban hogyan alkotódik meg a jog, illetve hogyan lehet (ki)játszani a nemzetközi jogot.

Kína ugyanis az elmúlt években nagyszabású vállalkozásba fogott: jelentős erőket bevonva szigeteket épít a Dél-kínai-tenger zátonyaira, a Spratley-szigetcsoportra (a probléma jellemzőiről ebben a bejegyzésben írtam. A folyamatot nagy, jó minőségű képekkel és infografikával a CNN illusztrálta.) Másképpen megfogalmazva, megváltoztatta a természeti képződmények (zátonyok) jogi státuszát olyanra (szigetek), amelyek már felségterületének szárazföldi alapjait képezik (azaz általuk képes megnövelni saját területiségét). Azaz, itt a szuverén államhatalom a jog eszközével alakítja a valóságot a saját érdekei mentén, formálja azt saját elképzelései szerint.

Kína által épített sziget a dél-kínai-tengeri zátonyon

A régiós geopolitikai dinamikákat olvasva azonban más is kirajzolódik a nemzeti szuverenitásról. Kína történeti okokra hivatkozik, amikor kiterjeszti fennhatóságát a zátonycsoportra felhúzott szigetekre (1947-ben publikált egy térképet, melyben meghatározta a Dél-kínai-tengerre kiterjedő területi követeléseit, melyet röviden „kilenc szaggatott vonalas” követeléseknek neveznek, és amely a tengernek nagyjából 90 százalékát jelenti). A Fülöp-szigetek viszont az ENSZ Tengerjogi egyezményére alapozza érvelését, amely szerint a tengerparti országok a partjaiktól számított 200 tengeri mérföldet kizárólagos gazdasági övezetükké nyilváníthatják, és amelyek értelmében a partjaitól 140 mérföldre lévő Spratley-szigetek a fülöp-szigeteki gazdasági övezethez tartozik. Azt látjuk tehát, hogy Kína egy önmagára mutató érveléssel („a szigetek az enyémek, mert én egykor azt mondtam”), a Fülöp-szigetek pedig egy kívülre mutató érveléssel („államok közötti vitákban államok feletti ’független’ szerv hivatott dönteni”) próbálja megnyerni a vitát. Ez önmagában nem meglepő; a nagyhatalmaknak jellemzően kevesebb szüksége van külső igazság-fórumra, ugyanis saját erőből meg tudják alapozni saját igazukat, míg a kisebb hatalmak gyakran elvont erkölcsi fogalmakra vagy egy „tőlük független” törvényhozóra hivatkoznak, amely legitimálja követeléseiket. Erről szól a Thuküdidész által írt A peloponnészoszi háború egyik fejezete, a „méloszi dialógus”.[2]

Egyszerűbben kifejezve, mivel Kína egyébként is kétségbe vonja a nemzetközi szervezetek által megalkotott jog legitimitását, a zátonyokra való építkezés (amelyre a nemzetközi jog nem ad lehetőséget, mind környezeti, mind pedig jogi megfontolásból) nem sértette saját jogérzékenységét. Kína ezért, következetesen, a napokban jelezte: az ügyben döntést hozó Hágai Nemzetközi Bíróság döntését nem fogja elfogadni, bármi legyen is az. A döntés „el nem ismerése és el nem fogadása” tehát az államok fölött működő szervezetek egész rendszerének szól, amely szerint nemzetek fölötti ítélőbíróság működhet, illetve végrehajtathatja velük a döntését. A szóban forgó döntés pedig, kevésbé meglepő módon, saját legitimitását erősítve megállapította, hogy Kína történeti érvei nem megalapozottak, és Kína megsértette a nemzetközi jogot, továbbá visszavonhatatlan károkat okozott a tengeri környezetnek, veszélyeztetve a fülöp-szigeteki hajók biztonságát, halászatukat és olaj-kitermelésüket.

Ülésezik a Hágai Nemzetközi Bíróság

A történetből ezért szerintem két fő elméleti tanulságot lehet levonni – egyik sem kifejezetten újszerű. Egyrészt, a jogi tartalommal megtöltött kategóriák a legtöbbször nem Istenadta, hanem ember alkotta fogalmak, melyek, ebből kifolyólag, ember által alakíthatók is. Másrészt, az államok egy politikai vitában olyan érveket hívnak segítségül, mely mind érdekeikkel, mind pedig identitásukkal egyezik (lásd erről ismét az előző bejegyzés 8. és 9. pontjait, Kína irracionális érveiről „területépítő” politikájának alátámasztására). Ez az egyezés, azaz az identitás és az érvek egyezése, valószínűleg nem véletlen.

[1] Szélsőséges esete ennek az „öndefiníciónak” Hitler egyik híres mondata, miszerint „jó az, ami jó a német népnek”, azaz: a jognak követnie kell a német nép akaratát, az előbbit az utóbbihoz kell „utána igazítani”. Ebben a gondolatban tulajdonképpen a demokratikus berendezkedésnek egy torz és kigúnyolt formája köszön vissza: mivel a német nép a szuverén (azaz a politikai döntéshozás legfőbb letéteményese), maga a nép határozza meg, hogy milyen törvények szerint, milyen politikai jóért szeretne élni. Ez tulajdonképpen az önrendelkezés elvének másként való megfogalmazása; és ne feledjük: 1933-ban Hitlert demokratikusan választották meg. A lényeges probléma szerintem itt az, hogy a képviseleti demokráciában az emberek soha nem kötött mandátumú, azonnal visszahívható képviselőket vagy gépeket választanak, hanem négy éves „jogosítvánnyal” rendelkező embereket, akiket felruháznak a döntés jogával.

[2] Érdemes észben tartani, hogy Kína és Oroszország nem ismeri el az „Responsibility to Protect” (azaz a védelemre való felelősség) nemzetközi doktrína legitimitását, mert szerintük az egyrészt ellenkezik az ENSZ alapokmányával, másrészt lehetővé teszi a nemzeti szuverenitásba kívülről való „belekontárkodást” valamilyen konstrukcióra hivatkozva, mely ugyanolyan érdekeket szolgál, mint az éppen elítélt értékek, csak éppen más államhoz vagy államokhoz tartozik (az USA-hoz vagy általában a „Nyugathoz”). Talán nem is véletlen, hogy éppen ezek a nagyhatalmak találnak kivetnivalót egy olyan doktrínában, mely az alapvető emberi jogokra hivatkozva lehetővé teszi a „nemzetközi közösség” közbeavatkozását, ha úgy ítéli meg, hogy egy állam képtelen gondoskodni saját állampolgárainak elemi biztonságáról. Hannah Arendt felhívja rá a figyelmünket, hasonló felismerésektől vezetve, hogy alapvető vagy elidegeníthetetlen jogok valójában nincsenek; olyan jogok vannak csak, amiért valaki vagy valami jótáll, és azokat érvényesíti.