Nem vagyok a diplomáciai protokoll elmélyült tanulmányozója, de azt elég meglepőnek találtam, hogy az olasz belügyminisztert a líbiai miniszterelnök fogadja annak líbiai látogatásán; úgy tudom, hivatalos alkalmakkor azonos beosztású felek szoktak találkozni. Ez a fontos részlet azonban kevésbé jelentős a cikk hírértéke szempontjából. A cikk szerint ugyanis az olasz miniszter azért utazott Tripoliba, hogy a menekültáram megfékezésének lehetőségeiről tárgyaljon a líbiai kormánnyal (legalábbis azzal, amelyiket az ENSZ legitimnek ismer el), ez pedig arról biztosította az olasz minisztert, hogy szükség esetén légierővel fogja lebombázni az embercsempészek bárkáit. "Az ENSZ által elismert miniszterelnök, akinek Olaszország a legfőbb 〈nemzetközi〉 szövetségese, így próbál segítséget nyújtani Rómának, ami egyedül próbál megküzdeni egy korszakos válsággal. Al-Sarraj, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka is, a légierő bevetését szorgalmazza az «illegális emigráció» és az «üzemanyag-csempészet» ellen, ami károkat és elégedetlenséget okoz a népesség körében. De ez csak a «belső üzenet». Az Olaszországnak és Európának küldött külső üzenet ez: készek vagyunk extrém eszközök bevetésére" - írja a La Stampa újságírója. Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke szerint viszont az EU-nak meg kellene adnia minden segítséget a líbiai parti őrség számára, hogy azok megakadályozzák, hogy a kérdéses bárkák kihajózzanak Olaszország felé; az EP elnök szerint tehát a líbiai légierő alkalmazása elkerülhető és elkerülendő.

A cikk írója, a La Stampa bejrúti tudósítója ezt követően finoman fölveti, hogy al-Sarraj javaslata problematikusnak tűnik. "Gyakorlatiasan végiggondolva elég nehéz elképzelni, hogyan működne al-Sarraj terve. A kis hajók vadászrepülőkkel történő elsüllyesztése nem sebészi operáció; elég komoly esélye van annak, hogy mészárlásba fulladna a művelet" - így a tudósító. Valóban, meglehetősen komolyak egy potenciális mészárlás kialakulásának az esélyei, tekintve, hogy al-Sarraj parancsának kifejezetten ez a sikerkritériuma. "Al-Sarraj kormányának ráadásul nincs is «saját» légi ereje. Van ugyan néhány Mig-23-asuk, amelyeket az ISIS elleni Sirte-i csatában vetettek be, ezek azonban nem lézervezérlésű precíziós bombázók; ez pedig szintén ellene 〈a művelet ellen〉 szól".

Az ENSZ által támogatott miniszterelnök tehát az országból történő "illegális elvándorlás" megfékezésének leghatékonyabb módját az emigrálók hajóinak lebombázásában látja. Bár a tudósító a cikk végén propaganda-beszédnek minősíti az olasz katonai segítség miatt Róma felé rendkívül lekötelezett líbiai miniszterelnök szavait, megdöbbenve szembesültem vele, hogy a július 13-ai találkozón elhangzottak nem köszönnek vissza a legnépszerűbb hírportálok címlapjairól.

Ennyit a nemzetközi közösség által elismert líbiai vezetőről. Van ugyanakkor Líbiának olyan vezetője is, aki - bár különösebb nemzetközi elismertségre nem tarthat számot - a líbiai katonaságon és az állami olajexporton keresztül az ország jelentős része fölött effektív hatalmat gyakorol. Khalifa Haftar, az ENSZ által el nem ismert líbiai kormány katonai vezetője, akit a The Guardian egy három éve megjelent cikkében "karrier katonának" nevezett, jelenleg Líbia keleti területeit tartja ellenőrzése alatt. Haftar 1969-ben részt vett Kadhafinak a királyi trónt megdöntő puccsában, de később, a nyolcvanas évek végére - Csád elhibázott katonai inváziója miatt - kiesett Kadhafi kegyeiből, és 1990-ben Amerikába távozott. Figyelemre méltó, hogy külföldi katonaként éppen a virginiai Langleybe költözött, és itt is töltött el el több mint húsz évet; ebben a városban van ugyanis a CIA központja. Bár tagadja, hogy együttműködött volna a CIA-val, a The Guardian újságírója szerint az amerikai hírszerzés ekkoriban aktívan támogatta azt a líbiai disszidens csoportot (Nemzeti Front Líbia Felszabadításáért), amelynek Haftar a katonai vezetője volt; a BBC egyik cikke szerint pedig a hírszerzés számos, Kadhafi meggyilkolására tett kísérletet támogatott. Azt viszont a cikkektől függetlenül is nehéz elképzelni, hogy mit csinált volna húsz évig Langleyben az 1969-es puccsban, a jóm kippuri háborúban és az évtizedes csádi konfliktusban katonai vezetőként részt vevő veterán Haftar, aki kint-tartózkodása alatt ráadásul amerikai állampolgárságot is szerzett; nem tűnik valószínűnek, hogy elment volna a helyi kisboltba dolgozni. (Érdekesség, hogy Google-ön rákeresve Langleyre egyetlen helyi, azaz nem szövetségi tevékenységre utaló találat ugrik föl - a Langley középiskola -, illetve hogy a város angol Wikipedia-oldala nem számol be népességről vagy területről. Bár ezek csupán egy felületes keresés elsődleges eredményei, ezek ismeretében sem világos, mi mást lehet Langleyben a legmagasabb katonai háttérrel húsz évig csinálni, mint a CIA-val együttműködni.)

Szintén a The Guardian összefoglalójából megtudjuk, hogy 2011-ben, az arab tavasz néven ismert forradalom idején Haftar visszament Líbiába, hogy a lázadó csoportokat vezesse Abdel Fatah Younis, korábbi belügyminiszter és főparancsnok parancsnoksága alatt, legalábbis terv szerint. Haftar viszont hamar átvette Younistól a hatalmat, és már februárban egy tévés interjúban, katonai egyenruháját viselve lemondásra szólította fel a kormányt, és fegyverbe hívta Líbia népét. (Younist még 2011-ben, egyelőre tisztázatlan körülmények között meggyilkolták.) A tiszti kar idővel Haftar mögé állt, és a lakosság körében is egyre nőtt a katonai rezsim népszerűsége.

Ha Líbia hatalmi megosztottságáért, társadalmi katasztrófáiért és gazdasági mélyrepüléséért részben egy korábban a CIA-val legalábbis együttműködő főtiszt felel, az nagyon komoly amerikai felelősséget implikál. Az al-Sarraj, Haftar, szélsőséges iszlamisták és más frakciók között szétszakadó Líbia minden bizonnyal nem egyedül felelős a régió politikai, társadalmi és gazdasági instabilitásáért, de mindenesetre jelentős részt vállal annak fenntartásában, illetve a menekültkrízis eszkalálódásában. Líbia számára azonban az "illegális elvándorlók" bárkáit lebombázni készülő, az ENSZ által támogatott líbiai miniszterelnök is minimum kockázati tényezőnek tűnik emberi jogi és nemzetbiztonsági szempontból; a 2011-es ún. líbiai intervenció során a NATO egyik legfőbb érve az akkor eltávolított Kadhafi-rezsim ellen ugyanis éppen az volt, hogy a saját népét bombázza.