A The Guardian címlapon számolt be róla, hogy az izraeli parlament, a Knesszet július 20-án elfogadott egy törvényt, miszerint az izgató, rasszista, valamint az állam elleni fegyveres harcot támogató parlamenti képviselőket ki lehet űzni az országból. Az ellenzék soraiban ülő arab képviselők rögtön jelezték, hogy a legfelsőbb bírósághoz fognak fellebbezni, ugyanis szerintük a törvény ellenük íródott.

A Knesszet ülésezik

Benjamin Netanjahu, az izraeli miniszterelnök szerint a döntés "abszurd helyzetnek" vet véget, melyben valaki, aki "Izrael állama és állampolgárai elleni terrorizmust támogat", országgyűlési képviselő lehet. Isaac Herzog, a legnagyobb ellenzéki párt, a Cionista Unió vezetője szerint azonban a törvény "sötét folt Izrael arcán. A gyűlölettől túlcsordult parlament azzal van elfoglalva, hogy a szélesítgesse azt az Izraelen belüli törést, amely fenyegetőbb, mint bármilyen külső ellenség".

Azóta növekedett a parlamenten a nyomás, hogy elfogadja a törvényt, mióta három országgyűlési képviselő (Jamal Zahalka, Haneen Zoabi és Basel Ghattas) olyan izraeli palesztin családokkal találkozott, akiknek hozzátartóit egy mostanában kialakult utcai támadás-sorozatban megölték. A három képviselő az ügy kapcsán azt nyilatkozta, hogy a holttesteknek a gyászoló családokhoz való szállításáról szóló találkozáson vett részt.

A gyász fontosságáról Judith Butler jutott eszembe. Judith Butler Precarious Life című könyvében (mely magyarul nagyjából annyit tesz: Kétes élet) azt írja, hogy társadalmilag konstruált énünk megváltozik, amikor valakit elveszítünk, mert önazonosságunk kialakítása mindig a másik emberrel való kapcsolatunkban történik. Ha egy ilyen kapcsolat elvész, az önazonosság külső referenciapontja eltűnik, ez pedig hatással van az önazonosság egészére. A gyász ezért, érvel Butler, alapvető fontosságú az összetett társadalmi rendszerekben, mert kifejezi a társas kapcsolatok építő természetét. Amikor gyászolunk valakit, saját önazonosságunk vele elveszett részeit is meggyászoljuk. Kicsit más szempontból megközelítve ugyanezt a problémát azt mondhatjuk, hogy a fájdalmas megemlékezéssel a gyászoló azt is megpróbálja fölfedezni, hogy saját énjében mi az, ami a veszteség hatására megváltozik.

A gyászolás gyakorlata, egy másik ember fájdalmas elbúcsúztatása arról tanúskodik, hogy emberként valamennyien fizikailag és társadalmi értelemben is sérülékeny lények vagyunk: meghalunk, illetve megsiratjuk az elhunytat. Butler szerint ez a tulajdonságunk tesz minket politikai lénnyé. Ez a tulajdonság azonban a gyakorlatban azt is jelenti, hogy - minden embernek külön-külön, illetve kollektívumként is - van egyfajta "bánkódási hierarchiája", egy fontossági piramis mintájára. Egyszerűbben megfogalmazva: közeli hozzátartozóink távozása érzelmileg nagyon megindít bennünket, míg ismeretlen embereké kevésbé.

Vannak azonban olyan ismeretlenek, akik nem ismeretlenként tűnnek föl számunkra, mert a kollektívumnak fontosak voltak a múltban; ilyenek például a nemzeti hősök. Az 1848-49-es szabadságharcban résztvevők, hogy egy példát mondjak, olyan személyek, akiknek a tettei és szavai meghatározták a mai magyar identitást, ezért minden évben megkoszorúzzuk a szobraikat. A Bach-korszakban (1851-59) azonban ugyanez a gesztus elképzelhetetlen lett volna; az aktuális hatalom nem támogatta az (önálló) magyar öntudat kialakítását és ápolását. Az tehát, hogy ki az, aki fontos a magyar önazonosság szempontjából, alapvető politikai kérdés; lényegében erről szól az emlékezet- vagy identitáspolitika. A politika feladata, hogy meghatározza, ki hol van (a kollektívum szempontjából) ezen a fontossági piramison. Emlékezzünk vissza Kreón és Antigoné párbeszédére arról, kit szabad és kit nem szabad eltemetni.

Amikor a fenti eset, vagyis mikor országgyűlési képviselők palesztin családokkal tárgyalnak arról, hogyan tegyék lehetővé a holtak meggyászolását, közfelháborodáshoz vezet, amely ráadásul a parlament (közvetett) jóváhagyását is élvezi, elég konkrét üzenettel van dolgunk. Az üzenet az, hogy az izraeli identitás szempontjából a megölt palesztinok nem hogy nem fontosak, de kifejezetten veszélyes elemek voltak a közösségre nézve. Meggyászolásuk azzal fenyegetne, hogy szétesik az izraeli identitás, ezért minden ilyen gesztus támadás az izraeli közösség egésze ellen.

Ez az üzenet azt az ellentmondást hozza felszínre, amelyet többek között az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat (1948) és a Az alapjog: a Knesszet (1958) megfogalmaz (és amelyek elemzését én az Adalah nevű jogvédő szervezet által 2011-ben készített Kisebbségi jelentésben olvastam): az előbbi meghatározása szerint Izrael zsidó állam, ugyanakkor biztosítja minden állampolgára egyenlőségét; az utóbbi pedig Izraelt mint "zsidó és demokratikus államot" azonosítja. A Jelentés felhívja a figyelmet rá, hogy egyrészt Izraelnek nincs egyetlen írott alkotmánya, tehát az alapító dokumentumok korpusza alkotja az Alaptörvényt (ez még nem szokatlan, Nagy-Britanniának, Új-Zélandnak és Szaúd-Arábiának sincs egyetlen írott alkotmánya), másrészt hogy az alapdokumentumokban megszövegezett ellentmondások, azaz a fenti példák az egész jogrendszert áthatják. Ennek eklatáns példája, hogy izraeli állampolgárok házastársai, amennyiben "ellenséges államokból" (Szíria, Libanon, Irak, Irán vagy "bármely állam, amely Izraelre veszélyes tevékenységet folytat") vagy palesztin területekről származnak, nem kaphatnak izraeli állampolgárságot, de még tartózkodási engedélyt sem. Az ilyen törvények, mint valószínűleg a július 20-án elfogadott is, az izraeli arab lakosságot célozzák, hiszen túlnyomóan az ő házastársaik származnak a fent említett területekről, illetve, az alapdokumentumok szellemében, az ő, a palesztinok meggyászolást támogató tevékenységük egyeztethetetlen össze az izraeli identitással, ezért izgatásnak minősíthető.

A Guardian által lehozott, fent hivatkozott cikk hozzáteszi, hogy a törvény valószínűleg inkább bír szimbolikus, mint gyakorlati jelentőséggel, ugyanis a 120 képviselőből legalább 90 szavazata szükséges ahhoz, hogy egy képviselőt kiűzzenek az országból. Mivel jelenleg az Isaac Herzog vezette Cionista Unió 24, a lényegében arab képviselőket tömörítő Kapcsolt lista pedig 13 képviselőt delegál az országgyűlésbe, ezért (valamennyi képviselő jelenléte esetén) egy ilyen döntés jogilag megakadályozható. A törvény szimbolikus jelentőségét azonban aligha szabad lebecsülni.