Ausztrália egy másfél hete megpróbálta megakadályozni egy nukleáris leszerelésről szóló ENSZ-tárgyaláson, hogy a szervezet elfogadjon egy nukleáris fegyvereket általánosan betiltó jelentést. A hosszú szakmai viták eredményeként megszülető jelentés, amely szerint 2017-ben el kellene kezdeni az atomfegyverek betiltásáról szóló tárgyalásokat, a várakozások szerint ellenvetés nélkül, a testület egyhangú jóváhagyásával ment volna át. Az ausztrál delegáció azonban kifogásainak adott hangot a jelentéssel kapcsolatban, és javasolta, hogy bocsássák szavazásra a kérdést. A jelentést végül elfogadták, 68 igennel 22 nem ellenében, 13 tartózkodással.

Atomfegyver-mentes övezetek
Atomfegyver-mentes zónák, státuszok és földrajzi régiók megjelölése

A színek jelentése:
narancs: atomfegyver-mentesítő szerződés által védett szárazföld;
sötétkék: atomfegyver-mentesítő szerződés által védet tenger

Ian McConville ausztrál diplomata a következőket fogalmazta meg országa álláspontjaként: "Egy egyszerű tiltó szerződés nem könnyítené meg a nukleáris fegyverek számának csökkentését. Sőt, meg is nehezíthetné a birtokló országok számára, hogy mérsékeljék az arzenáljukat." Az ausztrál Külügyminisztérium hivatalos honlapján az szerepel, hogy bár "úgy tűnhet, hogy egy ilyen szerződés egyszerűen és rokonszenves módon delegitimizálja és felszámolja a nukleáris fegyvereket", valójában "elvonja a figyelmet azokról a hosszan tartó, gyakorlati lépésekről, amelyek szükségesek a hatékony leszereléshez". Másképp megfogalmazva, nem általában véve az atomfegyverek leszerelésének szükségessége ellen fogalmazódott meg az ausztrál álláspont, hanem a gyorsan hatályba lépő, abszolút tiltó rendeletek ellen. Atomfegyver-ellenes vélemények azonban valódi mérföldkőnek értékelték a jelentés elfogadását.

Ez a diskurzus, amely lényegében a "ki kezdett el először atomfegyvert építeni" problémája, illetve bizonyos országok racionalitásáról szóló vita köré épül, a hetvenes-nyolcvanas években az amerikai neokonzervatív körökben kialakult közbeszédet juttatja az eszembe. Számos amerikai értelmiségi, akiknek többsége saját magát neokonzervatívnak vallotta, támogatta az atomfegyverkezés programját, és kritizálta a Nyugat-Európában kialakult leszereléspárti "béketábort" mint a szovjet politikai stratégiai termékét. Vlagyimir Bukovszkij, Richard Pipes és mások úgy látták, hogy Amerika katonai szerepének növelése a bipoláris világrendszerben a "szabad világ" számára a túlélés zálogát jelenti - és fordítva: az amerikai atomfegyverek leszerelése a szovjetek erősödését, ezáltal pedig egy potenciális apokalipszis előremozdítását jelentené. A stratégiai gondolkodással azonosított vélemény tehát további fegyverkezést javasolt, az emberi jogi álláspont pedig ezzel szemben a már meglévő fegyverek leszerelését, illetve újabbak építésének szigorú tiltását követelte. Mindkét meggyőződés a békét tartotta legfőbb céljának, de az ahhoz vezető utat meglehetősen eltérően képzelték el; a neokonzervatívok az általuk egyébként nem sokra becsült emberi jogokra hivatkozva ódzkodtak egy olyan világtól, amelyben a szovjet rezsim politikai tény, míg a béketábor egy harmadik világháborútól tartva a mielőbbi, abszolút békekötést szorgalmazta.

Az ausztrál Külügyminisztérium honlapjára kattintva a következő érvelési struktúrával találkoztam:
- leszerelni csak azt tud, akinek van mit, azaz birtokol atomfegyvert;
- azonban az olyan állam, amelynek nincs atomfegyvere (mint például Ausztrália), még mindig tehet valamit, hogy előremozdítsa a leszerelés ügyét, például a nukleáris non-proliferációs szerződés pontjainak betartatásával. Ez tulajdonképpen nyomásgyakorlást jelent arra az öt államra, amelyek vállaltam birtokolnak atomfegyvereket (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína);
- vannak azonban problémás államok, amelyek vélhetően rendelkeznek nukleáris fegyverrel (Észak-Korea és Irán), és amelyek miatt a jelenlegi leszerelés - legyen bár egyértelmű cél a távoli jövőben - egyszerűen nem lehetséges.

Ez a fajta érvelés szerintem többet mond el arról, amelyről nem beszél, mint arról, amelyre nyíltan hivatkozik. Egyrészt teljesen figyelmen kívül hagyja a "ki kezdett el először atomfegyvert építeni" problémát, amelyből ugyan valóban nem vezethetők le azonnali konkrét, gyakorlati lépések, azonban a kérdés tisztázása talán megvilágítana egy lehetséges felelősség-piramist. (Hogy ez a piramis milyen valódi nyomásgyakorlásra volna elegendő a későbbiekben, afelől szerintem nem csak nekem vannak kétségeim.)

Másrészt köztudottnak feltételezi, hogy mind az észak-koreai, mind pedig az iráni vezetés van elég irracionális és/vagy gonosz ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja azt a tényt, miszerint "az emberiség számára horrorisztikus következményekkel járna egy nukleáris háború" (az ausztrál Külügyminisztérium kifejezése). Az észak-koreai vezetést kritizáló bekezdésben egyrészt tájékoztat, hogy az ország elállt a non-proliferációs szerződéstől, így státusza e szempontból jelenleg bizonytalan, másrészt számos kísérleti robbantást sorol fel bizonyítékként az állam felelőtlen voltára (sajnos a legutóbbi ilyen robbantást a rezsim éppen néhány nappal ezelőtt hajtotta végre). Az iráni vezetést illetően azt írja az oldal, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerint Irán 2003-ban nem tett eleget biztonsági kötelezettségeinek, illetve ettől kezdve állandóan kételkedésének ad hangot azt illetően, hogy az iráni nukleáris tevékenység kizárólag békés szándékkal történik-e.

Érdekes módon nem szól azonban például Izrael lehetséges atomfegyveréről; ennek kapcsán ugyanis megemlíthetné, hogy az ENSZ Közgyűlése 2014-ben túlnyomó többséggel (161 az 5 ellenében, 18 tartózkodással) határozatot fogadott el arról, hogy Izrael (amely az egyetlen közel-keleti ország, mely nem tagja a non-proliferációs szerződésnek) mondjon le atomfegyvereiről, és biztosítsa a nemzetközi felügyeletet nukleáris gyártásra alkalmas épületei fölött. Izrael említésének elmulasztásából szerintem az következik, hogy Ausztrália vagy nem tartja Izraelt atomfegyverrel rendelkező államnak, vagy pedig nem tartja Izraelt irracionális és/vagy gonosz államnak. Az Iránról a Külügyminisztérium által leírtak alapján számomra az következik, hogy Izrael - az ENSZ fent említett határozatában foglaltak indokok miatt - nem kevésbé "gyanús" ország, mint Irán. Az ausztrál Külügyminisztérium azonban, a honlapján található információk szerint, nem tart attól, hogy Izrael felelőtlen módon használná esetleges atomfegyvereit, míg Irán esetében, Észak-Koreához hasonlóan, ilyen félelmeket fogalmaz meg. Ugyanígy, a tárca azt sem feltételezi, hogy például India vagy Pakisztán (olyan államok, amelyek tudtommal hivatalosan birtokolnak nukleáris fegyvereket) felelőtlen atomfegyver-tulajdonos lenne.

Ha nem feltételezem, hogy az elmúlt évtizedek döntéshozóinak többsége közveszélyes őrült volt, azt kell mondanom, hogy különböző esetekben mind a stratégiai gondolkodásból levezethető érvelés, mind pedig az emberi jogi álláspont lehet - legalábbis logikailag - megalapozott, bármennyire viszolygok is az előbbitől. Magam részéről azt hiszem, hogy ha minden államnak szabad kezet adunk (konszenzusos alapon), hogy biztonsági okokra hivatkozva atomfegyvereket tartson a padlásában, akkor nincs okunk csodálkozni, ha egyszer csak valamennyi állam padlásába kukkantva atomfegyvereket találunk. (Én magam is érzem, hogy ez már önmagában stratégiai vagy játékelméleti érvelés.)

Ha azonban meg akarom érteni, miért érvelhet bárki a béke érdekében a fegyverkezés mellett, csak egy forgatókönyvet tudok elképzelni. Ebben az azonnali és teljes lefegyverkezés egy, az előbbihez hasonló, globális orosz rulett-állapot kialakulásához vezet, ahol mindenki valamilyen furcsa reménykedéstől eltelve, de mindenfajta biztosíték nélkül lélegzetvisszafojtva drukkol azért, hogy a másik is semmisítse meg az összes birtokában lévő atomfejet. Ez az érvelés, mely a hidegháborúra oly jellemző Realpolitik sajátja, nem alapozhatja legitimitását másra, mint arra az elméleti helyzetre, hogy ha egy zárt szobában egyedül maradok egy őrülttel, akinek kés van a kezében, akkor - amennyiben van rá lehetőségem - én is igyekszem mielőbb szerezni magamnak egy hasonló eszközt, de legalábbis nem teszem le, ha már a kezemben van egy.

A két helyzetnek a végpontjában, melyben a világ gyakorlatilag orosz-rulettet játszik önmagával, más energiaszint érhető el; az egyikben kiélesedik a veszélyhelyzet, a másikban viszont megszűnik. A gyakorlat, a végpontig vezető út persze ennél bonyolultabb - erről szól ez a II. világháború óta tartó vita.

Afelől mindenesetre semmi kétségem sincs, hogy mindkét vélekedés alapvetően és megváltoztathatatlanul abszolút igényű, azaz minden nemzetközi résztvevőre egyaránt vonatkozik. Amint bizonyos aktorokat kivonunk ezek hatálya alól (megfosztva őket fegyverkezési "joguktól", míg ezt mindenki másnak engedélyezzük; illetve meghagyva nekik a jogot, hogy megtartsák az atomfegyvereiket, míg mindenki mástól leszerelést kérünk számon), akkor mind szándékát tekintve, mind pedig funkcionálisan, mindkét elgondolás érvényét veszíti. Úgy gondolom ezért, hogy Ausztrália hivatalos álláspontja a kérdésben a stratégiai gondolkodást hitelteleníti, amikor bizonyos prekoncepció mentén vonatkoztatja érvelését egyes államokra, illetve von ki az alól másokat. Attól tartok, hogy a "köztudottan őrült", illetve "köztudottan békés állam" nemzetközi imázsát létrehozó narratíva könnyen megelevenedik a valóságban, ezért úgy gondolom, hogy az ezt létrehozó diskurzust (itt például a diskurzust generáló ausztrál Külügyminisztériumot is) óriási felelősség terheli.