A napokban Lengyelország kormánya olyan törvényjavaslatot terjesztett be, amely szerint bárki, aki "lengyel haláltáborokról" beszél, három évig terjedő szabadságvesztésre ítélhető. A döntést az indokolta, hogy külföldi sajtóorgánumok gyakran lengyel haláltáborokként utalnak például az auschwitzi vagy a treblinkai koncentrációs táborra.

Auschwitz

"Nem anyáink és nem is apáink felelősek a Holokauszt bűntetteiért, melyeket német és náci bűnözők követtek el, megszállt lengyel területeken" - fogalmazott Zbignew Ziobro, lengyel igazságügyi miniszter.

A törvényjavaslat ugyanakkor nem örvend osztatlan sikernek. A kritikus hangok elsősorban a törvény nehéz betarthatóságára hívták fel a figyelmet; a szankcionálni kívánt kifejezést elsősorban a külföldi média használja, amelyen a nemzeti törvényhozás sokkal nehezebben kérhető számon. Többen felhívták a figyelmet arra is, hogy bár a lengyel állam sosem kollaborált a nácikkal, több lengyel is részt vett zsidók elleni mészárlásokban, vagy azonosította őket a nácik számára. Ez azonban, írja a New York Times, a legszigorúbb tabu az ország nacionalista vezetői előtt, akik elkötelezettek Lengyelország heroikus múltjáról szóló  ismeretek terjesztése iránt.

A cikket olvasva egy egyetemi kurzusomon hallgatott ismeretek jutottak eszembe, melyek a nemzeti identitásról és identitás-politikáról szóltak. Arról beszélgettünk a szemináriumon, hogyan lehet (mind irodalmi, mind történeti, mind politikai eszközökkel) feldolgozni egy nemzeti traumát. Amennyiben elfogadjuk, hogy a trauma olyan esemény, amely nem illeszkedik a történelem "rendes" kerékvágásába, tehát olyasmi, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, rögtön fölmerül az a kérdés is, hogy akkor hogyan lehet megmagyarázni, hogyan lehet vele együtt élni, hogyan lehet vele kibékíteni a "néplelket". A szemináriumon egészen odáig jutottunk, hogy az efféle eseményekkel való szembenézés, ezeknek a feldolgozása szükségszerűen maga után vonja az identitás megváltozását; az eseményekért való felelősségvállalás valamilyen mértékben megváltoztatja a nemzeti önazonosságtudatot. Ennek a tételnek a bizonyítása meghaladja a bejegyzés céljait, annyit azonban merek állítani, hogy a traumával (és a felelősséggel) való szembenézés mindenképpen fájdalmas, ezért pedig nem túl népszerű gesztus. Németországnak a II. világháború után nem sok esélye volt kibújni alóla, de Lengyelországon, amely (emberéletekben kifejezve) Európában az egyik legmagasabb árat fizette a háborúért, ilyesmit nem kért számon a nemzetközi közösség.

Jan T. Grossnak, a Princeton Egyetem történészprofesszorának 2001-ben megjelent "Szomszédok" című könyve pont valami effélével próbálkozik. Az incidens-történetírás műfajába sorolható mű egy lengyel településen, Jedwabnéban 1941-ben lezajlott pogrom idején történteket rekonstruálja, amikor a helyi lengyel lakosság (a megszálló német katonák jelenléte mellett, de nem az ő közreműködésükkel vagy fenyegetésük eredményeként) lemészárolták a város zsidó lakosságát, mintegy ezerhatszáz embert, a tulajdonképpeni szomszédaikat. Mikor megkérdezték az elkövetőket, hogy ki és miért verte agyon, szúrta le vagy égette el Śleszyński csűrjében a zsidókat, az emberek vagy tagadták a részvételt illetve a tanúságot ("én nem vagyok gyilkos, én csak betereltem őket a csűrbe", "én nem csináltam semmit, csak bezártam a csűr ajtaját", "én csak tüzet gyújtottam", "én csak álltam és néztem, hogy mi történik, de nem öltem meg senkit"), vagy vállalták a tettüket, mondván, "tettem, amit tettem, hiszen miattuk tört ki a háború".

1941. július 10, lángol a jedwabnei csűr 

A könyv fogadtatása, amely egyébként meglehetős tárgyilagos hangnemben tudósít az író kutatásának eredményeiről (és a fent leírt esemény egy fejezetét képezi az egész könyvnek), kevésbé meglepő módon, megosztotta a nemzetközi közönséget; szakmai díjak és elismerések mellett rengeteg negatív kritikát kapott. A mű célja, ha jól tudom, éppen annak a fajta közvélekedésnek az árnyalása, amely szeret mindent és mindenkit fekete-fehéren szemlélni, és ennek megfelelően a lengyel nemzet egészét a II. világháború háborús áldozatának, de legalábbis kizárólag passzív, elszenvedő szereplőjének látja. Ugyanez a közvélekedés lehet az, amely nagyvonalúan elfeledkezik róla, hogy Winston Churchill támogatta legvehemensebben Németország szőnyegbombázásának ötletét - amit a miniszterelnök a háború utolsó évében végre is hajtott.

Ehhez a hírhez, de már nem kifejezetten Lengyelország felelősségéhez tartozik, hogy, Giorgio Agambennel egyetértve, nem tartom szerencsésnek a "holokauszt" kifejezés használatát a II. világháború idején (vagy akármikor) legyilkolt emberek ellen elkövetett kollektív és szervezett erőszak megnevezésére, mert az égő áldozatra való utalás olyan narratívát teremt, amelyben bizonyos emberek lemészárlása áldozat bemutatásával egyenértékű tettként tűnik föl. Ebben a narratívában olyan benyomásunk alakulhat ki, hogy a lemészároltak sorsa éppenséggel az volt, hogy egyszer áldozattá váljanak - azaz minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Ami pedig a "holokauszt" kifejezésével illetett események alatt történik - legyen az bennszülött indián, örmény, zsidó, vagy bármilyen - azt szerintem semmiképp sem lehet a dolgok rendes menetének következményeként értelmezni.

Akárhogy is nevezze a lengyel igazságügyi miniszter, érdemes volna ilyen célú törvényjavaslatok beterjesztése helyett például igazságosabb szociálpolitika kimunkálásán törnie a fejét - még ha ez nem is kifejezetten az ő tárcájába tartozó szakpolitika. Nem tudom, mi áll a lengyel alkotmányban, de úgy gondolom, hogy az élethez való jog szerepel benne; ennek szellemében pedig talán érdemes lenne felülvizsgálni, hogy az idén elfogadott abortusztörvény (mely akkor is megtiltja a terhesség megszakítását, ha az az anya életét veszélyezteti) nem alkotmányellenes-e. Ennek a bejegyzésnek a célja csupán annyi, hogy megpróbálja fölhívni a figyelmet egyrészt a szimbolikusnak tűnő identitáspolitika jelentőségére, másrészt hogy kritikus véleményt formáljon a jelenlegi, szélsőségesen konzervatív lengyel kormányról. A múltunkkal való gyötrelmes szembenézés az eljövendő, elviselhetetlen skizofréniától menthet meg.