A Chilcot-jelentés

Sir John Chilcot 2016 július 6-án rövid beszédben foglalta össze annak a jelentésnek a tartalmát, melyet ugyanezen a napon Chilcot-jelentés néven publikált a The Iraq Inquiry nevű projekt bizottsága (a következőkben: a bizottság). A jelentésről ezen a napon semmilyen cikket nem találtam az Index.hu-n. A következőkben a beszéd tartalmát foglalom össze röviden, elemzés vagy megjegyzés nélkül (már amennyire a fordítás megengedi ezt a semlegességet). George Bush szerint mindenesetre a világ jobb hely lett  Huszein nélkül.

A bizottságot azért hozták létre, hogy megvizsgálja a 2001 és 2009 közötti brit politikát Irakkal kapcsolatban, és levonja a megfelelő következtetéseket a jövőre nézve. 2003-ban ugyanis, a II. világháború óta először, az Egyesült Királyság részt vett egy szuverén állam lerohanásában és teljes körű elfoglalásában. Hogy Szaddam Huszein véreskezű diktátor volt, nem merült föl kérdésként; a jelentés célja annak megállapítása volt, hogy jogos és szükséges volt-e Irak lerohanása 2003 márciusában, illetve hogy az Egyesült Királyságnak fel kellett volna-e felkészülnie, illetőleg felkészülhetett-e volna jobban arra, ami ezután következett. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy nem merültek ki a lefegyverzés békés eszközei a támadás megkezdése előtt; a katonai akció nem az utolsó lehetséges megoldás volt. Továbbá a tömegpusztító fegyverekről szóló hírek nem voltak kellőképpen alátámasztva; a támadás következményeit alábecsülték, a Szaddam utáni Irakról szóló forgatókönyv használhatatlan volt; a brit kormány pedig nem érte el kitűzött céljait.

Sir John Chilcot összefoglalja a Chilcot-jelentés tartalmát, 2016. július 6.

Négy fő pontot érdemes kiemelni a jelentésből.

Először is, bár a hivatalos döntést Irak megtámadásáról, melyet 2003. március 17-én hozott a kabinet, és amely másnap elnyerte a parlament támogatását, Tony Blair kormányának azt ezt megelőző másfél éves aktivitása gyakorlatilag meghatározta. 2002 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsa kiadta az 1441. számú határozatot, melyben ultimátumot adott Iraknak, hogy szerelje le a fegyvereit vagy, ellenkező esetben, vállalja a súlyos következményeket. Ebben a hónapban az ENSZ-felderítők, akiket azért küldtek Irakba, hogy feltérképezzék, van-e az országnak tömegpusztító fegyvere, visszatértek az országba. Mivel azonban ők nem találtak bizonyítékot rá, hogy Irak megszegné a szabályokat, Illetve mivel az ország együttműködött velük munkájuk során, a legtöbb Biztonsági Tanácstag nem lehetett meggyőződve róla, hogy a békés együttműködés lehetősége megszűnt. Tony Blair ekkor Franciaországot kezdte el hibáztatni az akadékoskodásért. Mivel azonban a Biztonsági Tanács többsége nem támogatta a katonai akciót, az Egyesült Királyság tulajdonképpen ennek a szervnek a tekintélyét vonta kérdőre katonai lépésével.

Az ENSZ felderítői Irakban kémiai fegyver nyomai után kutatnak

Másodszor, a körülmények, melyek között megszületet a döntés a katonai akcióról, bizottság szerint távolról sem volt kielégítőek. Lord Goldsmith a miniszterelnök megerősítését kérte arra vonatkozólag, hogy Irak továbbra is megszegi azokat a kitételeket, melyek az 1441. számú határozatban szerepelnek, és amelyek biztos jogi alapot szolgáltatnának az erő alkalmazásához. Blair ezt megadta, de az, hogy pontosan milyen szempontok szerint hozta tette ezt, nem világos, Lord Goldsmith-től pedig nem kértek írásos magyarázatot erre vonatkozólag. Ez az egyik a számos pont közül, melyre a bizottság felhívja a figyelmet: a jövőben egy kabinetbizottságnak, majd az egész kabinetnek kell döntést hoznia a konkrét irányvonalról.

Peter Henry Goldsmith, Goldsmith bárója, legfőbb ügyész (2001-2007)

Harmadrészt, a brit közpolitikai diskurzus és a hírszerzés megrögzötten vallotta, hogy Iraknak van kémiai és biológiai potenciálja, melyeket képes mind megőrizni, mind fejleszteni, illetve elrejteni az ENSZ-földerítők szeme elől. Ezeknek a híreszteléseknek a miniszterelnök bejelentései további hitelt adtak, 2002. szeptember 7-én Blair például egy potenciálisan valósággá váló, tömegpusztító fegyverekről szóló veszélyről beszélt az Alsóházban. Az Egyesített Hírszerzési Bizottságnak föl kellett volna hívnia Blair figyelmét arra, hogy Irak kémiai és biológiai fegyvergyártásának folytatásáról vagy fejlesztéséről szóló hírek nem „minden kétséget kizáróan” megalapozottak a földerítők szerint. Bár Blair 2003. március 18-án elmondta ugyanott, hogy az iraki fegyverek „valóban léteznek és veszélyt jelentenek a brit polgárokra és a brit nemzeti érdekekre”, figyelmeztették, hogy egy lehetséges katonai támadás könnyen az al-Kaida terroristáinak kezére juttathatja ezeket a fegyvereket, amely rendkívül rossz hatással lenne az Egyesült Királyság érdekeire. A kabinet döntése azonban az Egyesített Hírszerzési Bizottság véleményét tükrözte, mely bizonytalan és meg nem erősített híreken és azok mérlegelésen nyugodott. A 2004-ben talált iraki fegyverek jelentősek voltak ugyan, de nem egyeztek meg a háború előtt hangoztatott „óriási készletekkel”.

Tony Blair, Nagy-Britannia munkáspárti miniszterelnöke (1997-2007)

Negyedrészt, a katonai egységek felállítására és a kockázatok kalkulálására kevés idő maradt; ez utóbbiak eredményeit nem közölték a miniszterekkel, továbbá a kabinet nem vitázott a katonai hozzájárulásról, annak lehetőségeiről és következményeiről. 2003 januárjában nem sikerült meggyőzni az USA-t, hogy a támadás után egy ENSZ által vezetett ideiglenes kormányt állítsanak föl; két hónappal később csupán annyit sikerült elérni, hogy egy ENSZ által jóváhagyott, de USA által vezetett kormányt hozzanak létre. Blair arról biztosította a bizottságot, hogy a megszállás után fölmerülő nehézségeket nem lehetett előre látni, de ezzel a bizottság nem ért egyet. A belharcok, az iráni érdekpolitizálás, a régiós destabilizáció és az al-Kaida iraki tevékenységének fokozódása mind várható következmények voltak. Az amerikai tervek alkalmatlanságának ténye ismert volt a miniszterek előtt. Az előkészületek hiányosságainak megvoltak a következményei a támadás után is; több mint kétszáz brit katona és személyzeti tag halt meg, sokkal több megsérült; legalább százötvenezer iraki – főleg civilek – lelték halálukat, több mint egymilliót áttelepítettek; az iraki nép rengeteget szenvedett. Az eredeti elképzelések szerint segíteni kellett volna őket az ország újjáépítésében, hogy békében éljenek önmagukkal és a szomszédaikkal.

Amerikai tengerészgyalogos fedi el a Szaddam-szobor arcát annak ledöntése előtt, Bagdad 2003. április 9.

Néhány kulcsfontosságú elemet érdemes kiemelni.

Az Egyesült Királyságnak kevés ráhatása volt az ideiglenes kormány működésére, de annak döntései rá teljes mértékben érvényesek voltak. A brit kormány nem mérte fel megfelelően a háború utáni stabilizáció, adminisztráció és rekonstrukció nagyságát, és a fölmerülő nehézségekkel nem volt képes megbirkózni. Az Egyesült Királyság legkonzisztensebb stratégiai célja az volt, hogy csökkentse az Irakban bevetett erők számát. Bagdad, illetve a délkeleti területek biztonsága, melyek közül négy tartományért az Egyesült Királyság különleges felelősséggel tartozott, rohamosan romlani kezdett a támadás után, melyre a Védelmi Minisztérium nem válaszolt kellő gyorsasággal. 2006-tól az Egyesült Királyság Irakban mellett már Afganisztánban is jelen volt katonailag, bár erre nem voltak meg a megfelelő forrásai, így pedig megalázó pozícióba kényszerült az ország.

Az iraki katonai szereplés aligha nevezhető sikeresnek. A projekt összességében ugyan érhetett el sikereket, 2003 márciusában Szaddam Huszein azonban nem jelentett közvetlen fenyegetést az Egyesült Királyság számára; a feltartóztatás politikáját, némi átdolgozás után, lehetett volna folytatni; az ENSZ Biztonsági Tanácsának többsége támogatta a földerítők munkájának folytatását Irakban.

Ezek alapján a bizottságnak a következő javaslatai vannak. A szövetségesekkel fenntartott kapcsolat hatékonyabban kell menedzselni; az Egyesült Királyságnak az USA-val van olyan jó viszonya, hogy az elbírjon egy egyet nem értést. Szükséges továbbá a miniszterek kollektív vitája az adott ügyekről; kockázatkalkuláció, lehetőségek fölmérése és egy reális stratégia összeállítása; miniszteri vezetés és kormányzati kooperáció a tapasztaltabb hivatalnokok támogatásával; továbbá a civil és katonai egységek megfelelő fölszereltségének biztosítása. Mindenekfelett az a tanulság, hogy a jövőben egy lehetséges intervenció valamennyi szempontját föl kell térképezni, meg kell vitatni, és le kell tesztelni, a meghozott döntéseket pedig teljes mértékben végre kell hajtani. Sajnos, a kormány iraki akciójában ezek egyikére sem került sor.