"Nem akarunk újabb hidegháborút. Nem akarunk újabb fegyverkezési versenyt. Nem keressük a konfrontáció lehetőségét"

Véget ért a pénteken és szombaton (július 8-9) tartott varsói NATO csúcstalálkozó, melynek értelmében további négyezer katonát fognak állomásoztatni Kelet-Európában. Mihail Gorbacsov volt szovjet főtitkár szerint a NATO védelmi előkészületekről beszél, de valójában "támadó műveletekre" készül. Jens Stoltenberg NATO főtitkár ezt azzal cáfolta, hogy a szövetségi rendszer "semmilyen közösségre nem jelent fenyegetést. Nem akarunk újabb hidegháborút. Nem akarunk újabb fegyverkezési versenyt. Nem keressük a konfrontáció lehetőségét". A fent idézett cikk azt állítja, hogy a NATO döntését a nyugati államok Putyin szándékaitól való félelme táplálta, mely a Krím-félsziget orosz bekebelezése óta érlelődik.

Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára (1985-1991)

Stoltenberg azzal indokolta további csapatok felállítását Kelet-Európában, hogy Oroszország az elmúlt években modern védelmi-fegyvereket vásárolt, megújította hadseregét és  annak felszereltségét, megsértette a területi integritását és szuverenitását egy európai államnak. Szerinte Oroszország nem stratégiai partner, de nem is hidegháborús a vele fönntartott viszony. "Új helyzetben vagyunk, melyhez foghatót eleddig nem tapasztaltunk", mondta Stoltenberg. A cikkben beágyazott videóban az is elhangzik tőle, hogy "a világ veszélyesebb, mint akár néhány évvel ezelőtt. A NATO azonban gyorsan és elszántan válaszol [a kihívásokra]".[1]

Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára (2014-)

A csúcstalálkozót, ahogyan az ilyenkor szokás, néhány nappal megelőzte egy orosz csapatösszevonás a Baltikumban és Kalinyingrádban. Hosszú távú előzményként érdemes megemlíteni amerikai, illetve orosz diplomaták és politikusok kiutasítgatása orosz, illetve amerikai oldalon (továbbá a Krím-félsziget bekebelezését helyeslő Gorbacsov kiutasítását Ukrajnából).

Egyre többször olvasom, hogy különböző politikai vezetők a hidegháborúval összefüggésben (legyen ez az összefüggés pozitív vagy negatív) határozzák meg a nemzetközi politikai tér logikáját, illetve igazolják vele saját szavaikat és tetteiket. Az a tény, hogy a NATO főtitkár is ezt teszi, tovább érleli bennem a gyanút, hogy a világ legjelentősebb politikai vezetői nem tudnak elszakadni ettől az értelmezési kerettől, mert a világról való gondolkodásukat (még mindig) meghatározza ez az időszak. Ebből természetesen még nem következik, hogy a történelem meg fogja ismételni önmagát, és beköszönt egy újabb hidegháború; ha azonban a hidegháborúra való utalások nem csökkennek, és nem születik meg egy új, valid értelmezési keret a 21. század politikai, gazdasági, társadalmi, technológiai viszonyaira szabva, a hidegháború nem csak megismerésünket határozhatja meg, de irányt szabhat és mederbe terelheti a jövő eseményeit is.[2]

[1] Talán véletlen, talán szándékolt a cikk írója részéről, hogy csupán angolszász országokat (Nagy-Britannia, Kanada és Egyesült Államok) említ meg mint azokat az országokat, amelyek katonáikkal hozzájárulnak a fent említett négyezres bővítéshez. Ez persze indokolható a viszonylag magas védelmi kiadásokkal, melyekkel ezek az államok mint NATO-tagok büszkélkedhetnek. Érdekes lenne tudni ugyanakkor, hogy Törökország, amely az USA után a második legnagyobb hadsereggel rendelkezik a szövetségben, mennyi katonával járul hozzá a tervekhez. A Törökország és Oroszország közötti stratégiai kapcsolatot (mely elsősorban az energiaszektor területén gyümölcsöző) a geopolitikai érdekek különbözősége árnyékolja be. Szíria kapcsán a legnagyobb a két ország között feszülő érdekkülönbség, de az orosz gép lelövésért (múlt novemberben) elhangzott hivatalos bocsánatkérésért is várni kellett idén júniusig.

[2] Michael T. Klare, béke és világbiztonság-tanulmányok professzor hasonló véleménynek, illetve félelmeknek ad hangot. Egyrészt fölveti, hogy az USA és a NATO válaszreakciói pariban vannak-e az orosz agresszióval. Másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy valamennyi nagyhatalmi versengésre való hivatkozás, mely hidegháborús értelmezési kerettel szolgál a jelen világpolitikai eseményeihez, önbeteljesítő jóslatként tud működni. Harmadrészt rámutat, hogy egy esetleges téves észlelés vagy kalkulációs hiba, különösen olyan hadgyakorlatozó egységek esetében, mint az orosz vadászgépek és amerikai hadihajók példájában, drámai következményeket vonhat maga után. A cikk szerzője nem tűnik képesnek rá, hogy kilépjen az általa kritizált fogalmi keretből, de ez szerintem egyrészt kiemeli, hogy milyen nehéz például a NATO-Oroszország kapcsolathoz vagy a szír konfliktushoz úgy nyúlni (fogalmi értelemben), hogy közben nem termeljük újra ezt a szemléletet, másrészt hangsúlyozza, mekkora szükség lenne egy új perspektívára.