Az EU-s tagságról rendezett brit népszavazás kapcsán már körülbelül két hete szeretnék írni, de eddig nem tudtam eldönteni, honnan fogjam meg a problémát. Most úgy döntöttem, hogy nem a teljesség igényével nyúlok a témához, hanem összefoglalom egy rövid elemzés tartalmát, és az egyes részekhez hozzáfűzöm, hogy milyen további, a konkrét elemzéshez kapcsolódó gondolataim vannak.

A cikk írója, Steve Fuller szerint négy komoly tanulsága van a szavazás eredményének.[1] Először is az, hogy az idősebbek nagyobb arányban szavaznak, mint a fiatalok, és az idősebbek jellemzően a kilépést pártolják a maradással szemben. Ez alapján elmondható, hogy a brit demokráciában az idősek mondják meg, hogyan tovább, bár az ő életükre kisebb hatással van saját döntésük.

Másrészt, a párt-alapú demokrácia komoly deficittel működik. A párton belüli politikusok megosztottak voltak a kérdést illetően, megosztottan kommunikáltak és - ez már az én kiegészítésem - nem adtak "útmutatást" a szavazóiknak azt illetően, hogy mit "illik" választaniuk. Ezzel egyrészt exponálták a párton belüli ellentéteket, illetve gyengítették saját hitelességüket, másrészt - és itt megint az én értelmezésem következik - magukra hagyták a szavazóikat, akik megszokták, hogy politikusaik heurisztikai mankóként, "fénylő lángoszlopokként" jelölik ki a számukra megfelelő politikai utat. Ez utóbbi persze lehetne előnyös is (ha a magukra hagyott szavazók elkezdenék föltérképezni saját preferenciáikat, politikai iránytű híján), de egyben kockázatos vállalkozás, hiszen nagy számban hagy befolyásolható és formálható állampolgárokat "parlagon", akiknek szemléletét feltehetően közvetlen környezetük (családjuk, munkahelyük, baráti társaságaik) fogja meghatározni. Úgy gondolom, hogy emiatt alakulhattak ki a viszonylag homogén szavazói tömbök. 

Fuller harmadikként említi, mintegy kapcsolódva a fenti hipotézisemhez a közvetlen környezet preferenciákat alakító potenciáljáról, hogy a szakértői véleményformáló próbálkozások kudarcot vallottak. A kelet-európai bevándorlókról szóló narratívák, bár a cikk nem hivatkozik rájuk expliciten, úgy tűnik, sikerrel hatottak a legtöbb szavazó gondolkodására. A legtöbb akadémikus és közéleti személyiség ugyan a maradás mellett kampányolt, felsorolva az EU-val járó gazdasági előnyöket, a szavazók jelentős részét szemmel láthatóan nem érintették meg a túlnyomóan elméleti és makroszintű elemzések, hiszen valószínűleg nem érzékeli ezeket (közvetlenül/tudatosan). Ez szerintem kapcsolatban állhat azzal is, hogy az Egyesült Királyság 1973 óta az Unió tagja, ezért a lakosság egy része csatlakozással járó változásokra már nem emlékszik (mert esetleg még nem is élt akkor). Ez a fölvetés a fiatalabb korosztály kilépő-pártiságára szolgálhatna lehetséges magyarázatként.[2]

Fuller végül arra is felhívja a figyelmet, hogy a brit demokrácia szigorúan képviseleti elven működik, azaz - szigorú értelemben - a parlament a szuverén, és nem a nép. Ennek a fogalmi problematikája megérne egy részletesebb kifejtést, ám a jelenlegi bejegyzésnek nem célja ennek az elemzésnek az elkészítése. A probléma Fuller szerint az, hogy Cameron a népszuverenitásra hivatkozva rendelt el népszavazást, amelynek a végeredményével a jelenlegi parlamenti képviselők többsége (kb. háromnegyede) nem ért egyet. Nagy-Britanniában a szuverén skizofréniában szenved: a szuverenitás eredeti letéteményese, illetve a valódi gyakorlói szembekerültek egymással. A parlamentet (jogi értelemben) nem köti az eredmény, amivel amúgy sem ért egyet; a demokratikus logikával viszont teljesen szembemenne, ha azoknak a véleménye ellen szavazna, akiket képviselni hivatott. Ez szerintem, a jelenlegi probléma mellett, elkerülhetetlenül felhívja a figyelmet a képviseleti demokrácia hátrányaira: az állampolgároknak nem muszáj túlzottan tájékozottnak lenniük a közügyekben ahhoz, hogy azokat végül hatékonyan kezelve, menedzselve tudják. Bizonyos esetben azonban az általuk megbízott hivatásos közügyekkel foglalkozók álláspontját sem ismerik, hiszen talán másként voksoltak volna a népszavazáson, ha tudják, hogy képviselőik pontosan hogyan vélekednek a témáról; akár még azt is megkockáztatom, hogy (saját és a lehetséges politikusok preferenciáinak pontos ismerete esetén) nem is a jelenlegi képviselőket választották volna meg - ez utóbbi azonban rendkívül összetett probléma.

A brit politikai elit szeret játszani a játékszabályok rugalmasságával, hol népszuverenitásra, hol saját szakértelmükre hivatkozva egy-egy döntésnél. Azonban a mostani, évszázadok alatt kialakult és szervesült mederből való kitörés súlyos balfogásnak bizonyult; a brit törvényhozás visszásságai napvilágra kerültek, és ezúttal komoly következményei lesznek a döntésnek, bárhogyan dönt is a parlament.

[1] Steve Fuller amerikai filozófus és tudós, érdeklődési területe a tudományfilozófia és a technológiai tanulmányok. Huszonegy könyve mellett hatvanegy könyvfejezetet és számtalan cikket írt. Jelenleg a Warwick Egyetem Szociológiai Intézetén dolgozik.

[2] Balázs Zoltán írása a szakértők meghökkenéséről felhívja rá a figyelmet, hogy a maradáspártiak igyekeznek kisajátítani maguknak az „intelligens” jelzőt, míg a kilépéspártiakat azonosítják a hülyékkel. Rámutat továbbá arra is, hogy az idősebbek kilépés-pártiságát azonnal rosszindulatú idiotizmusnak bélyegezték ahelyett, hogy annak történeti okain gondolkodtak volna, melyekről ez a generáció személyes tapasztalattal rendelkezik.