A denacionalizálás, avagy emberek állampolgárságuktól való megfosztásának gyakorlatát először nagy méretekben Franciaország alkalmazta 1915-ben. Számos európai állam követte a példáját (Belgium 1922-ben, Olaszország 1926-ban, Ausztria 1933-ban, Németország 1935-ben), "ellenséges gyökerű" vagy "nemzetellenes magatartású" állampolgárokat fosztva meg politikai jogcímüktől. Komoly gyakorlati következményeitől eltekintve a denacionalizálásnak óriási szimbolikus, politikai üzenete van.

Bahrein június 20-án megfosztott állampolgárságától egy, az ország területén élő síita papot, Isa Quassim ajatollahot, tudósít róla a The Guardian. Mindez azt követően történt, hogy egy bíróság elrendelte az ország legjelentősebb síita ellenzéki csoportjának, az al-Wefaqnak a bezárását, szektariánus izgatással és egy külföldi nagyhatalommal (Iránnal, amint a brit lap utal rá) áll kapcsolatban. Isa Quassimot arra hivatkozva fosztották meg állampolgárságától a belügyminisztériumi közlemény szerint, hogy aktivitásával a bahreini társadalom megosztását, a fiataloknak az alkotmány megsértésére való buzdítását, illetve a szektariánus érzelmek országszerte való támogatását célozta.

Isa Quassim ajatollah

Sajnálatos, hogy a portál nem részletezi, hogy mire alapozott a bírói döntés, illetve nem pontosítja, hogy melyik bírói szerv rendelte el a szervezet bezárását. Nem vagyok tisztában a bahreini jogrendszer felépítésével, de az a benyomásom, hogy ilyen horderejű döntést a legfelsőbb bíróság vagy azzal egyenrangú szerv hozhat.

Fontos lenne pedig tisztában lenni ezekkel a részletekkel, ugyanis minél magasabb szinten hozták meg a bírói döntést (szervezeti értelemben), annál egyértelműbb az üzenet Iránnak: az embereid/lobbistáid nem kívánatosak nálunk (a közel-keleti államok geopolitikai dinamikájáról Tóth Gergely indexes újságíró naprakész cikkeit ajánlom). Természetesen nem vádolom politikai döntéssel a bahreini bíróságot, mely egy alkotmányos rendszerben (mint amilyen Bahrein) elméletileg független a politikai hatalomtól. Úgy gondolom viszont, hogy az állampolgársággal való rendelkezésnek minden esetben van politikai üzenete. Ebben az esetben ez már csak azért is biztosnak látszik, mert

• Bahrein, geopolitikai helyzetéből adódóan (öböl-menti országként a szunnita Szaúd-Arábia és a síita
   Irán között), mindennapos ütközőzónája a régiós középhatalmaknak; 
• mert lakosságának 65–75% síita muszlim;
• és mert az iráni nemzeti identitás kulcseleme a síita felekezethez való tartozás, és Irán a világ síitáinak patrónusaként szeretne
  feltűnni.

A síita pap állampolgárságának megszüntetése azt jelenti, hogy az állam nem vállal felelősség
et érte. Természetesen ezzel nem teszi feketelistára, de érdekképviselete és jogai tekintetében nem lesz egyenlő az állampolgárokkal; mivel pedig (jelenleg) nincsen olyan állam, mely az állampolgárának tekintené, jogsérelem esetén jogorvoslata nem tűnik biztosítottnak.

Aki pedig egyetlen államnak se a polgára, annak bizony van mi miatt aggódnia, mert, amint egyes politikai filozófusok rámutattak, a hontalanok, akik először az első világháborút követően jelentek meg tömegesen a nemzetközi porondon, rendre hatékony érdekképviselet nélkül maradtak, bár ma már elméletileg számos nemzetközi szerv hivatott biztosítani „alapvető jogaikat”.[1]

Hogy Irán mit lép erre, nem tudom. Logikusan azt tudom elképzelni, hogy egyrészt befogadja a feltehetően hozzá menekülő ajatollahot, és gyorsított eljárásban állampolgárságot ad neki, másrészt pedig még nyíltabban és aktívabban fog beavatkozni a bahreini közügyekbe, arra való hivatkozással, hogy a lakosság nagyrésznek a jogai nincsenek érdemlegesen képviselve, márpedig egy elterjedt elképzelés szerint („responsibility to protect”) a szuverenitás ma az államnak az állampolgárai felé fennálló felelősségét jelöli. Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy Bahrein ezzel a lépéssel feladta a magaslabdát.

Frissítés (2016. július 16): egy iráni politikai szakportál szerint Bahrein ezzel a húzással megsértette a nemzetközi jogot.

[1] Hannah Arendt A totalitarizmus gyökereiben ír erről (3. rész, 9. fejezet), illetve Giorgio Agamben Means without end: Notes on politics c. könyvében (1. rész, 2. fejezet) elemzi Arendt gondolatait. E tekintetben elég a jelenlegi menekültkrízisre gondolnunk, hiszen, bár a menekült jogi értelemben nem azonos a hontalannal, mivel nem tart igényt annak az államnak a védelmére, melyben korábban lakott, de facto érdemleges jogi védelem nélkül maradt.